Mai feladatom felettébb üdítő volt: egy megnevezni nem kívánt áfész kisboltjaiban kellett a szokásos felülvizsgálatokat elvégeznem. Unalmas, de legalább napsütés, autózás, rájzefem a rádióban, kirándulás. És ezért az unalomért még pénzt is adnak. Nem kell irigykedni. Csak zsebpénzt. Jó, többet, mint amennyivel apám tolt meg tíz éves koromban, honorálandó a fűnyírásban való aktív részvételemet.
Letérek a főútról, nevesincs falu, apró bót. Olyannyira apró, hogy kétszer elmentem előtte, mert észre sem vettem. Ebben biztos szerepet játszik az is, hogy városi gyerek lévén hozzászoktam, hogy egy boltnak van kirakata, esetleg még reklámfényei, adj' isten utcai hirdetőtáblái. De nem, mert ez csak bót volt. Fékezek, kiszállok, főnököm állítása alapján egymilliós értékű, ám a gyártó honlapja szerint százötvenezres műszeremet kikapom a csomagtartóból, belépek, köszönök. Illedelmesen, hangos csókolommal. Mert a bótos néni valóban néni volt. Megérdemelte a csókolomot, látszott rajta. Elmondom, miért jöttem, szabad-e. Mármint nem locsolni, felülvizsgálni. Szabad. Tekintetében bizalmatlansággal követi mozdulataim, nehogy véletlen elrakjak valami negyven forintot érő csokoládét. De azért látom az érdeklődést is szemében. Hiába, ilyet csak háromévente lát az ember fia. Meg a lánya is. Végeztem. Nem volt nehéz, kicsiny bót, kevés az elektromos berendezés. Elköszönök. De unatkozik. Beszédbe elegyedünk. Vagyis beszél. Menne már haza, de nem teheti. Így is alig keres, mi lenne, ha nem töltene napi nyolc órát munkával.
-Szabad kérdeznem, mennyit tetszik keresni? -tettem fel a kérdést, mert éreztem, hogy ezért említette meg. Úgysem siettem, munkaidőben pedig főleg nem. Ki kell használni minden percét. Lehetőleg nem munkával.
-Huszonnégyezer-hatszáz Forintot. Nem hiszi?- felelte.
-Nem. Mert ha így lenne, akkor ön, kezicsókolom, nincs bejelentve.
-Dehogynem! Mutatom a munkaszerződésem. Van itt egy példány.
Nem volt belőle, biztos a cégvezetés manói elvarázsolták, nehogy mindenféle jöttment idegen azt olvasgassa. De talált bérpapírt.
-Tessék, fiatalember, nézze meg a bérpapíromat-mondta, és rögtön tolta is elém. Bizonyítékul. Az állam azóta is keresem, mert leesett. Talán a nevesincs falu bótjának poros, lábkoptatta járólapján maradt.
Járandóság: huszonnégyezer-hatszáz Forint. Nekifutok még egyszer. De ugyanannyi. Sokat vezettem, a nap is kiszívta az erőm, meg a rájzefem zenéje is még a fülemben maradt. Utoljára, szemem megtörölve elolvasom. De előtte kétszer is jól olvastam. Huszonnégyezer-hatszáz Forint. A munkaszerződésben megállapított havi jövedelme. Bejelentett, napi nyolc órás foglalkoztatás mellett. A többit jutalékban kapja. Ezen felnevettem. Jutalék? Itt? Napi húsz kenyér és tizenöt liter tej eladása után? És tényleg. Mivel láttam, hogy van szakszervezeti levonás is a bérpapíron, mondtam, hogy illene szólni valamelyik érdekvédőnek a cégnél. De nem lehet. Miért? Mert a szakszervezeti titkár a cég ügyvédje. Érdekes. Egy ügyvéd aláír egy szerződést, ami talán jogellenes, hiszen napi nyolc óra munka után legalább a minimálbért illene megadni. Illene.
Összeszedtem magam, a néninek további kitartó munkát és egy nagyszerű munkajogi ügyvédet kívánva kiléptem a bótból. Elköszönt, hozzátéve, neki már jobb úgysem lesz. Beszálltam a kocsiba, motor indít, zene bekapcsol, és mentem tovább egy másik nevesincs falu apró, koszos ábécéjébe.
